Jellemezhetném magam így is, illetve valószínűleg vannak páran akik ezt meg is teszik helyettem. Mert manapság hajlamosak vagyunk ilyen jelzőkkel is illetni a megszokottól eltérő viselkedésű embereket. Mind ezidáig teljes mértékben el is hittem ezt nekik. De ma! Ma eljött az a pont, hogy már nem gondolom többé. Nem szeretném többé ezt hinni! Mert miért is lenne baj az, ha az ember szereti az otthon melegét, a családja közelségét élvezni, miközben magában letisztázza kicsit az elmúlt időszak történéseit. Hogy nyugodt körülmények között, magára tökéletesen odafigyelve rájöjjön például arra, hogy kik azok a “barátok”, mik azok az elavult szokások, gondolatok, rossz beidegződések, amiket igazán illene már levetkőzni, és nyugodt szívvel hátrahagyni. Ez pedig nem egy olyan egyszerű feladat (legalábbis nekem), hogy egyik napról a másikra megtegyem. Gondos (ön)nevelő munka eredménye. Így aztán mondhatni: önkéntesen kivontam magam a forgalomból egy időre.:) Sokaknak talán nehéz azt megérteni, hogy hová tűntem, és hogy miért vagyok ennyire passzív mostanában. De azt hiszem ez most nem megy másként. Kétség nem fér hozzá, hogy a fejjel falnak futós módszer sokkal gyorsabb, de van, hogy már nem elég.. Mert nem árt néha a dolgokat több nézőpontból is hosszasan vizslatni. Most itt tartok: Elég a sok negatívkodásból és önsajnálatból! A világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy mindezt megtehetem, hogy gyerek lehetek egy kis időre újra, hogy van egy nagyszerű családom, aki mindeközben még terelget is. A már-már rongyossá idézett Márai Füveskönyv egy nagy igazsága jutott épp eszembe. Valami hasonló érzésről próbáltam fent hablatyolni, “Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel. Na meg persze: “úton az idő is csak út odakint álmos déli csend lassan a szél is elkerül innen hallok mindent innen hallom a kiáltását, a kopogó lépteket úton az idő, a végén egyedül ő hisz majd nekem látszik a szemén éppen eleget élt már félig boldogan kitaláltam, és attól kezdve van”
kitaláltam és attól kezdve van…
2010 július 27. | Szerző: barono
Jellemezhetném magam így is, illetve valószínűleg vannak páran akik ezt meg is teszik helyettem. Mert manapság hajlamosak vagyunk ilyen jelzőkkel is illetni a megszokottól eltérő viselkedésű embereket. Mind ezidáig teljes mértékben el is hittem ezt nekik.
De ma! Ma eljött az a pont, hogy már nem gondolom többé. Nem szeretném többé ezt hinni!
Mert miért is lenne baj az, ha az ember szereti az otthon melegét, a családja közelségét élvezni, miközben magában letisztázza kicsit az elmúlt időszak történéseit. Hogy nyugodt körülmények között, magára tökéletesen odafigyelve rájöjjön például arra, hogy kik azok a “barátok”, mik azok az elavult szokások, gondolatok, rossz beidegződések, amiket igazán illene már levetkőzni, és nyugodt szívvel hátrahagyni. Ez pedig nem egy olyan egyszerű feladat (legalábbis nekem), hogy egyik napról a másikra megtegyem. Gondos (ön)nevelő munka eredménye. Így aztán mondhatni: önkéntesen kivontam magam a forgalomból egy időre.:)
Sokaknak talán nehéz azt megérteni, hogy hová tűntem, és hogy miért vagyok ennyire passzív mostanában. De azt hiszem ez most nem megy másként.
Kétség nem fér hozzá, hogy a fejjel falnak futós módszer sokkal gyorsabb, de van, hogy már nem elég.. Mert nem árt néha a dolgokat több nézőpontból is hosszasan vizslatni.
Most itt tartok: Elég a sok negatívkodásból és önsajnálatból!
A világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy mindezt megtehetem, hogy gyerek lehetek egy kis időre újra, hogy van egy nagyszerű családom, aki mindeközben még terelget is.
A már-már rongyossá idézett Márai Füveskönyv egy nagy igazsága jutott épp eszembe. Valami hasonló érzésről próbáltam fent hablatyolni,
“Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.
Na meg persze:
“úton az idő is csak út
odakint álmos déli csend
lassan a szél is elkerül
innen hallok mindent
innen hallom
a kiáltását, a kopogó lépteket
úton az idő,
a végén egyedül ő hisz majd nekem
látszik a szemén
éppen eleget élt már félig boldogan
kitaláltam, és attól kezdve van”
Oldal ajánlása emailben
X