optimista

2010 augusztus 5. | Szerző: barono

 …vagy lány? Na tessék már ennek a definiálása is gondot okoz. 🙂

Rámtört az azonnali önmeghatározási vágy. Csütörtök délután 4 órakor. Jobb dolgom sincs ilyenkor… Rengeteg negatív és kusza gondolat is kering a kis fejecskémben magamat illetően, de azt hiszem nem lenne szerencsés erről litániát írni, mert a végletekig képes lennék fokozni saját hülyeségem. Erre pedig aztán végképp semmi szükség, hisz éppen elég szánalmas talán maga ez a bejegyzés is.

Gondolom nem vagyok egyedül azzal a rossz beidegződéssel, hogy iszonyatosan nyomaszt a “mi lesz”, így hát vigyük túlzásba a “mi volt” elemzését. Tipikus magyar gondolkodásmód. A jelen meg a “nagy gondok” közepette észrevétlenül elsuhan mellettünk.
Talán épp ezért piszokul nehéz magunkkal is mindig minden időben tökéletesen tisztában lenni.

Lassan két éve már, hogy egy nagyobb fordulóponthoz érkezett az életem. Persze ez nem azt jelenti, hogy az azt megelőző kb. 28 évet ne lehetne hosszabb-rövidebb szakaszokra osztani. Mert ugye csupán egyetlen állandó dolog van az életben, a változás. Ha pedig valóban igaz az elmélet, hogy alapvetően 7 évente változik meg az ember ízlése, életfelfogása, gondolkodásmódja, önértékelése, akkor nem ártana minél gyorsabban gyorsabban dűlőre jutni önmagammal, hogy a következő 5 év ne teljen már az ezen való görcsöléssel. És hogy az újabb forduló már ne hozzon ilyen drasztikus változásokat.
Önmeghatározásra készültem ugye itt az előbb. Végiggondolva az eddigi 4×7 évet bizony meg kell állapítani, hogy folyamatos a leépülés:)

Kezdetekben ugye adott volt egy szuperlatívuszokig kedves, bájos, szép, okos kiskölök, aki aztán az idő haladtával már “csak” a nagy átlagnál volt jószívűbb, segítőkészebb és szorgalmasabb, akiben még óriási megfelelési vágy égett. Valahogy a negyedik hetes közepén kezdett lecsúszni a szememről az a bizonyos rózsaszínű szemüveg. Állandóan elégedetlen és mindenben kételkedő lettem, de még bíztam a kedvesség  és jószándék erejében. Mostanában viszont már az ezekbe vetett hitem is meginogni látszik. A megfelelési vágy pedig észrevétlenül  belső kényszerré alakult…
Remélem nem lesz tartós ez az állapot, és talán csak kis időre van szükségem, hogy az elmúlt időszak történéseinek megfelelő konzekvenciáit levonjam, és új célokat találva régi önmagamra ráleljek.
Nem is! Inkább egy magabiztossággal és harciassággal felvértezett NŐ fog hamarosan visszatérni a régi lány helyett.

kitaláltam és attól kezdve van…

2010 július 27. | Szerző: barono

 
Jellemezhetném magam így is, illetve valószínűleg vannak páran akik ezt meg is teszik helyettem.  Mert manapság hajlamosak vagyunk ilyen jelzőkkel is illetni a megszokottól eltérő viselkedésű embereket. Mind ezidáig teljes mértékben el is hittem ezt nekik.

De ma! Ma eljött az a pont, hogy már nem gondolom többé. Nem szeretném többé ezt hinni!
Mert miért is lenne baj az, ha az ember szereti az otthon melegét, a családja közelségét élvezni, miközben magában letisztázza kicsit az elmúlt időszak történéseit. Hogy nyugodt körülmények között, magára tökéletesen odafigyelve rájöjjön például arra, hogy kik azok a “barátok”, mik azok az elavult szokások, gondolatok, rossz beidegződések,  amiket igazán illene már levetkőzni, és nyugodt szívvel hátrahagyni. Ez pedig nem egy olyan egyszerű feladat (legalábbis nekem), hogy egyik napról a másikra megtegyem. Gondos (ön)nevelő munka eredménye. Így aztán mondhatni: önkéntesen kivontam magam a forgalomból egy időre.:)
Sokaknak talán nehéz azt megérteni, hogy hová tűntem, és hogy miért vagyok ennyire passzív mostanában. De azt hiszem ez most nem megy másként.
Kétség nem fér hozzá, hogy a fejjel falnak futós módszer sokkal gyorsabb, de van, hogy már nem elég.. Mert nem árt néha a dolgokat több nézőpontból is hosszasan vizslatni.
Most itt tartok: Elég a sok negatívkodásból és önsajnálatból!
A világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy mindezt megtehetem, hogy gyerek lehetek egy kis időre újra, hogy van egy nagyszerű családom, aki  mindeközben még terelget is.

A már-már rongyossá idézett Márai Füveskönyv egy nagy igazsága jutott épp eszembe. Valami hasonló érzésről próbáltam fent hablatyolni,
 
“Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.


Na meg persze:

 “úton az idő is csak út
  odakint álmos déli csend
  lassan a szél is elkerül
  innen hallok mindent
  innen hallom
  a kiáltását, a kopogó lépteket
  úton az idő,
  a végén egyedül ő hisz majd nekem
  látszik a szemén
  éppen eleget élt már félig boldogan
  kitaláltam, és attól kezdve van”

Első

2010 július 5. | Szerző: barono

Na inkább nem is folytatom a közhelysort, mivel épp ellenmondani készülök mindnek. Talán magamnak is ellentmondani készülök épp. Meghasonulok önmagammal és vad blogolásba kezdek. Nem lesz egyszerű de talán koffeindús, habos és fincsi lesz a digtális reggeli kávém is.  Talán…

Az előbb olvastam egy Müller idézetet az önmagunkkal való meghasonulásról:

“Valódi viszály csak egyetlen van: az önmagunkkal való meghasonulás. A belháború. A kétség. Amikor hiszünk is, nem is. Akarjuk is, nem is. Kimondjuk  és megbánjuk. Amikor fél szívvel teszünk valamit.”

Na, valami hasonlót próbálok épp én is felszámolni… Kicsit ugyanis elvesztem az utóbbi időben, bár ha jobban belegondolok korábban sem voltam teljesen képben. Például a jövőt illetően sem. Most viszont a jól bevált, fájdalomcsillapítóként használt “piruláim” sem hatnak már. Tenni kell(ene) ellene!

Nem is tudom hol kéne kezdeni a műveletet. Talán a határozottan akarom résznél. Akarom, hogy kétségek nélkül képes legyek újra szívemet-lelkemet áldozni valamiért, amiben igazán hiszek. Bátran és megbánás nélkül tudjam véleményemet, gondolataimat mindenkor, minden időben, mindenkivel megosztani. 

Ezeket lépésről lépésre megvalósítva, talán végre megszűnne a belviszályom, az egyszemélyes polgárháborúm.

Talán nem is annyira vészes a dolog, mint amilyennek tűnik így visszaolvasva, de tény, hogy oka van annak, hogy a belső vívódásaimat ily formában próbálom világgá kiáltani. Nem biztos, hogy mindig a legösszeszedettebb formában teszem majd (mint a fentiek is bizonyítják:), mivel kissé csapongó típus vagyok ill. az utóbbi években sikeresen hibernált agyacskám is csak most került ki a fagyasztóból. Majd idővel elválik képes-e egyáltalán ennél többre.  Akarom, hogy legyen!!! 🙂

Csók az összes erre tévedőnek!